Minden bizonnyal íródnak jó, jobb, kimondottan jónak mondható, kevésbé jó vagy kevésbé sikerültebb versek, ahogyan az ember tovább és tovább halad egy adott téma gondolatköreit, egy adott útvonal kanyarulatait vagy kivezető fonalát követve.
Szerencsésebb azonban, egy bizonyos ponton túl, ha nem kizárólagosan a racionális vonatkozások válnak mérvadóvá: jó lett-e a vers vagy rossz. Sokkal inkább az, fontos-e nekem, vagy még inkább, örülök-e annak, hogy ezt és így sikerült kimondani. S ha igen, már megérte... Az otthon tárgyai között sem pusztán azt mérlegeli az ember, melyik mekkora térfogatú, milyen kézzelfogható paraméterekkel rendelkezik széltében és hosszában. Amikor kedvenc fotelünkbe dőlünk egy fárasztó nap után, nem kezdjük el vizsgálgatni, hány helyen kopott esetleg ki, mert nem volt csúcsminőségű az alapanyag, s nagymamánk régi mahagóni asztalát sem mérőszalaggal a kezünkben szoktuk megközelíteni. Gyakran hálószobánkban és dolgozó szobánkban is szívesen látunk olyan bútordarabokat, melyek színükből, alakjukból vagy méretükből adódóan nem kifejezetten volnának odavalók, vagy más helyiségbe kívánkoznának, közelebbről: nem biztos, hogy a stílusosság vagy a kirakat-imázs tökéletesen eszményi állapotát segítenek létrehozni körülöttünk; mi azonban mégis ragaszkodunk hozzájuk, mert valami rejtélyes történés folytán odakerültek, szeretjük őket, minket boldoggá tesznek, s ez így van rendjén...
