Illyés Gyula és dédapám

NAPLÓ
(részlet)

1948 
Július 17-18. 

Illyés Gyula

"Dombayék a zengővárkonyi szelíd gesztenyeerdő egyik völgyében. Három sátor van felállítva, a teljesen különálló az övék, a másikban a napszámosok laknak, Gáspár bácsi, az altiszt társaságában; a harmadik sátor a mindenkori vendégeket várja.

Dombay itt a közelben, Pécsváradon volt adótiszt. Elolvasta Wozinszky könyvét a Tolna megyei ásatásokról, így kapott kedvet az archeológiára. Ekkor már nős volt. Feleségével együtt jártak kutatni vasárnap és munka után. Napközben az asszony feltárta a sírt, este Dombayval együtt kimentették a leleteket. Dombay százhatvan pengőt keresett havonta, ebből minden hónapban ötven pengőt napszámosra költöttek (Gáspár bácsira), volt úgy, hogy hetven pengőt is. Képesített archeológus akart lenni. Éjjel tanult, így végezte el az egyetemet; az asszony kérdezte ki a leckét.

Dombay János

Az ásatási tábla (a hajdani hatezer év előtti város) tizenöt perc a sátraktól. Dombay minden alkalommal csókkal búcsúzik a feleségétől. 

- Szervusz, édes Ticikém. 

- Viszontlátásra, Mucikám.
 
Jobbról-balról megcsókolják egymást.
Most havi négyszáz forintból élnek.
Három gyermekük van.

- Minden nyolc évben szültem neki egyet.
Jancsi húszéves. „Az még életében nem mondta azt, hogy nem.” A baj vele csak az, hogy gyakorlati pályára akar menni.

Sári csupa szeplő; de a szeplőbozótból megvesztegető mosoly, lebilincselő tekintet ragyog elő. Győző a legkisebb. Folyton a sírokban csetlik-botlik. „Nucleusz, milosi obszidián, bulbus, löszbaba.”

 Este a tábortűznél. Felügyelőt, ellenőrt akartak ide küldeni az ő ásatásaira, amelyeket ő fedezett fel, amelyeknek ő szerzett világhírnevet.
- Én is azt mondtam már ekkor - mondja Tici -, vágd oda, Mucikám, vágd oda az egészet. Felügyelő nincs jelen; szerdán jön Párducz és Galakovits.
Hosszan elmondja a cseréprajzok jelentőségét. „Láttam én az uramról, hogy ilyen szelíd ősemberek közé való.” Este kiülnek a gesztenyés oldalába, elgondolják, hogyan is élhettek azok a hatezer év előttiek. Amikor a koponya előkerül, épp süt a reggeli nap. Zsugorítva arccal keletnek temetkeznek. Néha azt mondtam a feleségemnek, várjuk meg a hajnalt a bontással. Hadd süssön rájuk a nap első sugara.

A komoly történet után Jancsi a tűznél apjához. Most, hogy a komoly részét elmondtad, apám, mondj egy-két vidámabb történetet is az uraknak. A cigányost, amelyen mindig olyan jót nevetünk - mondja Sári.
- Periszer bácsit!
A cigányok (farukon ülve közelítették meg az ásatást az országútról) azt kérdezték, hogyan tudta meg, hogy itt hulla van. Kileste, amikor a szellemek éjfélkor kijöttek a sírból, s egy órakor visszamentek. Itt ült a kukoricásban. Periszer, a pipás, nyalka magyar: Garabonciás maga, a földbe lát! - egy avar sír előtt."

 *

A naplóbejegyzésben szereplő Jancsi anyai nagyapám, Győző "a legkisebb" (Dombay Győző - 1942-1994) neves pécsi festőművész volt.

Rossz vagy jó versek?

Minden bizonnyal íródnak jó, jobb, kimondottan jónak mondható, kevésbé jó vagy kevésbé sikerültebb versek, ahogyan az ember tovább és tovább halad egy adott téma gondolatköreit, egy adott útvonal kanyarulatait vagy kivezető fonalát követve.
Szerencsésebb azonban, egy bizonyos ponton túl, ha nem kizárólagosan a racionális vonatkozások válnak mérvadóvá: jó lett-e a vers vagy rossz. Sokkal inkább az, fontos-e nekem, vagy még inkább, örülök-e annak, hogy ezt és így sikerült kimondani. S ha igen, már megérte... Az otthon tárgyai között sem pusztán azt mérlegeli az ember, melyik mekkora térfogatú, milyen kézzelfogható paraméterekkel rendelkezik széltében és hosszában. Amikor kedvenc fotelünkbe dőlünk egy fárasztó nap után, nem kezdjük el vizsgálgatni, hány helyen kopott esetleg ki, mert nem volt csúcsminőségű az alapanyag, s nagymamánk régi mahagóni asztalát sem mérőszalaggal a kezünkben szoktuk megközelíteni. Gyakran hálószobánkban és dolgozó szobánkban is szívesen látunk olyan bútordarabokat, melyek színükből, alakjukból vagy méretükből adódóan nem kifejezetten volnának odavalók, vagy más helyiségbe kívánkoznának, közelebbről: nem biztos, hogy a stílusosság vagy a kirakat-imázs tökéletesen eszményi állapotát segítenek létrehozni körülöttünk; mi azonban mégis ragaszkodunk hozzájuk, mert valami rejtélyes történés folytán odakerültek, szeretjük őket, minket boldoggá tesznek, s ez így van rendjén...