MESESZÉP KALANDOZÁS, CSÖNDES CSIGAHÁZAK 

Tegnap újra Meseszépeztünk és újra megtelt az Ady Endre Művelődési Ház színházterme elsős, másodikos és negyedik osztályos gyerekekkel. A hangok világa hullámzott elő Mussorgsky zenedarabjából, versritmusokból, Lázár Ervin Rácegresi és Pácegresijéből, pattogós nyelvtörőkből és Dezső Piroska gyönyörűséges hegedűjátékából.

A delfin hangjai először marslakó-üzenetnek tűnnek, aztán hamar megbarátkoznak vele a gyerekek, mint ahogy a denevér madárszerű trilláival is. A muzsika mesét mond, a hegedű pedig arról beszél, hányféle hangulatot és hangszert képes megjeleníteni olyasvalaki kezében, aki igazán érzi és érti őt. Aztán képzeletbeli kirándulás következik. A terem elsötétül, a gyerekek lehunyják szemüket. Rezzenéstelen csönd. Mindenki saját ösvényen, belső vidékeken jár. Van, akit a zene birodalmába vezetnek a hangok, van, aki kastélyban zongorázik magányos királylányként, mások erdőben barangolnak, pipacsos, pitypangos réteken.

Okos tekintetű kislányhoz lépek. A múltban járt a néhány perces muzsika alatt. Mit láttál? – kérdem. – Szomorú voltam nagyon és anyukám megvigasztalt. Aztán egy ragyogó szemű, haj nélküli kislány találja ki Mussorgsky gondolatát – Csibék táncolnak a tojásban! – Valamennyien hallgatunk. Képzeletben egymás tájaira látunk, dombokra, mezőkre, rejtőzködő csigaházakra…

Csigafotó: Vyacheslav Mishchenko

Mesebirodalom

Időszag. Ez jutott először eszembe, amikor a Manzart Rajziskola tetőtéri műtermébe léptem. Gyönyörű század eleji telefonkészülék, kandalló, rajzbakok, festmények, vázlatok, arcok mindenütt és a régi fából áradó idő.

Ildikó és Regi mosolygósak, barátságosak, még az érkező tévékamera és stáb sem zavarja meg a műterem különleges nyugalmát. Aztán bemutatkozunk egymásnak, megköszönöm az állatos rajzokat. Gitározunk, énekelünk. Mesét mondok. Hatalmasra nyílt gyerekszemek. Kiválogatjuk Lusti király – a pazarló uralkodó – holmijából mindazt, ami még használható volna. Ami valóban szemét, az a szemetesbe vándorol. A többit visszaküldjük neki. Valahogy így kellene magunkban is rendet rakni. Mennyi használható, újrahasznosítható pillanat és idődarab bennünk…
Sistereg a sok ceruza és pasztellkréta. A szemem láttára elevenedik meg Lusti király, a sziget a többi szereplővel együtt. Fénylő tekintet szegeződik rám.

– Találkoztál Lusti királlyal? A pillanat tört részéig meghökkenek. Azt gondoltam, a mesébe vetett hit időszaka óvodáskorban lezárul. Aztán rádöbbenek a kérdés különleges realitására. 

– Igen, találkoztam. – felelek teljes meggyőződéssel. 

– És hol találkoztatok? 

– A mesék birodalmában. 

A válasz után csönd, majd egy másik barna szempár felénk fordul: 

 – A mesék birodalma létezik! 

Minden bizonnyal. Azt hiszem, ott is mindig ilyen sejtelmes-furcsa időszag van. 

 

„TANÍ-TANI”
 egy előadássorozat és egy zsiráf életének margójára 

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer verset írok a háborúról. Irtózom az erőszak minden formájától, írni sem szívderítő róla, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy „mi 21. századi emberek” tisztában vagyunk alapvető emberi értékekkel és kérdésekkel. Aztán a napi hírek olvasása során az ember rájön, hogy nagyon téved. Normális-e az a kor, ahol az emberek egymást szórakozásból ütik fejbe az utcán? ahol azért lőnek le egy zsiráfot, mert már sok van belőle, és a genetikai állománya nem eléggé izgalmas? ahol a fehérek a feketéket, a feketék a fehéreket gyűlölik egymás bőrszíne miatt? ahol élő állatokból készítenek kulcstartót? és a sor sajnos még hosszan folytatható. Az emberi kegyetlenség, szeretetlenség – modern kor ide vagy oda – soha nem megy ki a divatból, mert hiába élünk a digitális korszak színe-javában, ezzel együtt sajnos nem mindenkinek van gyerekszobája. „Isten és az ördög örökös harcot vívnak, s az emberek szíve a csatatér” – mondja Dosztojevszkij. 

 „Vajon tudja-e a költő versei utóéletét?” – teszi föl a kérdést egy kedves ismerősöm levélben. Nem mindig. De reméli, hogy versei nem születtek meg hiába. Hogy élhet még annyi hatóerő bennük ellenkező előjellel, mint a napi tévé- és hírfogyasztás mérgezett (alma helyett ma már) műpiruláiban, amit a mai gyerekek és felnövekvők zöme minden nap magához vesz, amellyel a mai kor „boszorkánya”, az ezerarcú médiaszörny kínálja őket meg. „A mi olvasatunkban a didaxis nem fér bele.” – olvasom egy másik levélben, amelyet egy ifjúsági- és gyermekfolyóirat írt. Érdekes. Jópofaság viszont minden mennyiségben. A napi híreket olvasva vajon megfordul-e a fejében a levélírónak és a hasonlóan gondolkodó (riasztó, de így van) gyermekkönyves szakemberek bizonyos táborának, hogy valami még mindig nincs rendben a humanitás kérdésköre tájékán? Hogy „didaxisra”, a jó felé való orientációra, érték- és szeretetközpontúságra esetleg a most felnövekvő nemzedéknek is szüksége volna. Hogy a nagy előrehaladás és „fejlődés” korában kiveszőfélben van-e embertelenség és emberietlenség, a kérdést döntse el ki-ki maga. 

Háborúról és békéről továbbra is szólni kell. Mint ahogy szólni kell egymás elfogadásáról, az élet és az állatok tiszteletéről, saját magunk eredményesebb és emberhez méltóbb megbecsüléséről. Nem könnyű feladat. Missziója volna a művészetnek, a gyermekirodalomnak, a pedagógusi és nem utolsó sorban a szülői „munkának”, a nevelésnek. A maga szerény eszközeivel minden Meseszép előadás is megpróbálkozik vele, és talán József Attila után sem szégyen „nem” -csak „középiskolás fokon taní-tani”, hanem az aprók nyelvén is szólni minderről. 

Kép forrása: www.haziallat.hu

ÍME A MESE

Hogy mi passzol leginkább a mézes gyógyteához és a köhögéshez? Természetesen Mikkamakka, Vacskamati, Aromo, Ló Szerafin, Dömdödöm, Szörnyeteg Lajos és Bruckner Szigfrid történetei. Gyógyítanak és energizálnak.

Lázár Ervin meséi nélkül félkarú óriás lenne a magyar mese(b)irodalom. Ha nem magasodna gránit „emlékkű” a betömött és kitört fog tiszteletére, ha nem szavalná büszkén az „Apám tyúkját” a kiérdemesült cirkuszi oroszlán, ha Vacskamati nem lehetne bárányfelhő-bodorítóként és befőttárusként is a világ „nagy, egyetemes, világméretű” csalója, Aromo pedig csak egy „egyetemetlen, világméretetlen mezei nyúl”, ha nem találnák meg mindig minden helyzetben egymással a közös nevezőt, és Dömdödöm nem beszélne mindig ilyen különös, bárki számára könnyen értelmezhető egyetemes embernyelven − nem volna kerek a világ. 

Íme a bizonyíték, hogy a mese minden idők legértékesebb gyermektápláléka, s ellentétben a csokoládéval, nem rontja a fogakat, (vagyis nem kell miatta Aromoval dr. Zirzurrhoz zarándokolni) és ami a legfontosabb − hogy mindig egyformán jóízű és sohasem fogy el! 

A képek forrása: 

www.enportal.hu, mek.oszk.hu 

Rajz: Kolozsvári Károly

Ültetni fát, virágot

Ősz van. Azt mondják, az október a legalkalmasabb az ültetésre, amikor már nem párologtat a föld, a kihűlő félben lévő talajban pedig megkapaszkodhat a gyökér. Az ültetésről eszembe jut a frissen földbe bújtatott ceglédi arany kajszibarack fánk. Minden nap oda kell menni megsimogatni a leveleit, és közben minden nap gondolni kell valami meseszépre. 

Csaknem egy éve, hogy egy rövid telefon után Katona Gyöngyinél, az Ady Endre Művelődési Házban forró tea fölött ültünk, interaktív verses műsor tervét dédelgetve. A tea lassan gőzölgött, a fehér nyírfacukor lassan és jólesőn olvadt el benne, s nem is sejtettük, hogy idén ősszel már a negyedik és az ötödik előadás terve zakatol majd a fejünkben.

Vannak ugyanis, akik pontosan tudják, hogy a világ meseszép. Akiket semmilyen körülmények között nem lehet megtéveszteni. Mert tudják, hogy a hernyó bábbá és lepkévé fejlődése, a virágok lassú tánca, a bölcsesség színe, a tá-ti-ti-tá-tá ritmusa, a boszorkák szívén a vaspánt felpattanása, a virágzó szerelem, a mosolygás és a nevetés gyógyító ereje vagy a jót kívánás a világnak versdünnyögéssel egybekötve mind-mind valóságos és létező varázslat.

Fűszerezve mindezt költészettel, hegedű- és kobozmuzsikával, Dezső Piroska zenész-művészi jelenlétével és lényével, saját megtapasztalásokkal, tündérzenével és egy csipet tündérséggel az élmény elkerülhetetlen. Ismételni kell az őszi verses-zenés-mesés előadást, mert időközben egy egész iskola is kíváncsi lett a mi meseszép birodalmunkra. Nagy-nagy öröm ez, különösen annak a tudatában, miről és hogyan harsog nap mint nap a gyermeknézőknek a gyermekeknek szánt média, mit vagy mit nem adnak a felnövekvő betűértő közönség kezébe.

Szívből jövő köszönet a Képzeld el! – Meseszép! előadások eddigi 400, télre pedig félezres sokasággá gyarapodó gyermekközönségének, akik beléptek és belépnek velünk a létező, de titkos varázsbirodalom kapuján, és hatalmas képzeletbeli virágcsokor az ÚJKK intézményének és a tanítóknak, amiért ők is megsejtették e titkos és csoportos határátlépés semmihez sem hasonlítható örömét.

Illusztrációk

Christian Schloe festményei

Illyés Gyula és dédapám

NAPLÓ
(részlet)

1948 
Július 17-18. 

Illyés Gyula

"Dombayék a zengővárkonyi szelíd gesztenyeerdő egyik völgyében. Három sátor van felállítva, a teljesen különálló az övék, a másikban a napszámosok laknak, Gáspár bácsi, az altiszt társaságában; a harmadik sátor a mindenkori vendégeket várja.

Dombay itt a közelben, Pécsváradon volt adótiszt. Elolvasta Wozinszky könyvét a Tolna megyei ásatásokról, így kapott kedvet az archeológiára. Ekkor már nős volt. Feleségével együtt jártak kutatni vasárnap és munka után. Napközben az asszony feltárta a sírt, este Dombayval együtt kimentették a leleteket. Dombay százhatvan pengőt keresett havonta, ebből minden hónapban ötven pengőt napszámosra költöttek (Gáspár bácsira), volt úgy, hogy hetven pengőt is. Képesített archeológus akart lenni. Éjjel tanult, így végezte el az egyetemet; az asszony kérdezte ki a leckét.

Dombay János

Az ásatási tábla (a hajdani hatezer év előtti város) tizenöt perc a sátraktól. Dombay minden alkalommal csókkal búcsúzik a feleségétől. 

- Szervusz, édes Ticikém. 

- Viszontlátásra, Mucikám.
 
Jobbról-balról megcsókolják egymást.
Most havi négyszáz forintból élnek.
Három gyermekük van.

- Minden nyolc évben szültem neki egyet.
Jancsi húszéves. „Az még életében nem mondta azt, hogy nem.” A baj vele csak az, hogy gyakorlati pályára akar menni.

Sári csupa szeplő; de a szeplőbozótból megvesztegető mosoly, lebilincselő tekintet ragyog elő. Győző a legkisebb. Folyton a sírokban csetlik-botlik. „Nucleusz, milosi obszidián, bulbus, löszbaba.”

 Este a tábortűznél. Felügyelőt, ellenőrt akartak ide küldeni az ő ásatásaira, amelyeket ő fedezett fel, amelyeknek ő szerzett világhírnevet.
- Én is azt mondtam már ekkor - mondja Tici -, vágd oda, Mucikám, vágd oda az egészet. Felügyelő nincs jelen; szerdán jön Párducz és Galakovits.
Hosszan elmondja a cseréprajzok jelentőségét. „Láttam én az uramról, hogy ilyen szelíd ősemberek közé való.” Este kiülnek a gesztenyés oldalába, elgondolják, hogyan is élhettek azok a hatezer év előttiek. Amikor a koponya előkerül, épp süt a reggeli nap. Zsugorítva arccal keletnek temetkeznek. Néha azt mondtam a feleségemnek, várjuk meg a hajnalt a bontással. Hadd süssön rájuk a nap első sugara.

A komoly történet után Jancsi a tűznél apjához. Most, hogy a komoly részét elmondtad, apám, mondj egy-két vidámabb történetet is az uraknak. A cigányost, amelyen mindig olyan jót nevetünk - mondja Sári.
- Periszer bácsit!
A cigányok (farukon ülve közelítették meg az ásatást az országútról) azt kérdezték, hogyan tudta meg, hogy itt hulla van. Kileste, amikor a szellemek éjfélkor kijöttek a sírból, s egy órakor visszamentek. Itt ült a kukoricásban. Periszer, a pipás, nyalka magyar: Garabonciás maga, a földbe lát! - egy avar sír előtt."

 *

A naplóbejegyzésben szereplő Jancsi anyai nagyapám, Győző "a legkisebb" (Dombay Győző - 1942-1994) neves pécsi festőművész volt.

Rossz vagy jó versek?

Minden bizonnyal íródnak jó, jobb, kimondottan jónak mondható, kevésbé jó vagy kevésbé sikerültebb versek, ahogyan az ember tovább és tovább halad egy adott téma gondolatköreit, egy adott útvonal kanyarulatait vagy kivezető fonalát követve.
Szerencsésebb azonban, egy bizonyos ponton túl, ha nem kizárólagosan a racionális vonatkozások válnak mérvadóvá: jó lett-e a vers vagy rossz. Sokkal inkább az, fontos-e nekem, vagy még inkább, örülök-e annak, hogy ezt és így sikerült kimondani. S ha igen, már megérte... Az otthon tárgyai között sem pusztán azt mérlegeli az ember, melyik mekkora térfogatú, milyen kézzelfogható paraméterekkel rendelkezik széltében és hosszában. Amikor kedvenc fotelünkbe dőlünk egy fárasztó nap után, nem kezdjük el vizsgálgatni, hány helyen kopott esetleg ki, mert nem volt csúcsminőségű az alapanyag, s nagymamánk régi mahagóni asztalát sem mérőszalaggal a kezünkben szoktuk megközelíteni. Gyakran hálószobánkban és dolgozó szobánkban is szívesen látunk olyan bútordarabokat, melyek színükből, alakjukból vagy méretükből adódóan nem kifejezetten volnának odavalók, vagy más helyiségbe kívánkoznának, közelebbről: nem biztos, hogy a stílusosság vagy a kirakat-imázs tökéletesen eszményi állapotát segítenek létrehozni körülöttünk; mi azonban mégis ragaszkodunk hozzájuk, mert valami rejtélyes történés folytán odakerültek, szeretjük őket, minket boldoggá tesznek, s ez így van rendjén...