MESESZÉP KALANDOZÁS, CSÖNDES CSIGAHÁZAK 

Tegnap újra Meseszépeztünk és újra megtelt az Ady Endre Művelődési Ház színházterme elsős, másodikos és negyedik osztályos gyerekekkel. A hangok világa hullámzott elő Mussorgsky zenedarabjából, versritmusokból, Lázár Ervin Rácegresi és Pácegresijéből, pattogós nyelvtörőkből és Dezső Piroska gyönyörűséges hegedűjátékából.

A delfin hangjai először marslakó-üzenetnek tűnnek, aztán hamar megbarátkoznak vele a gyerekek, mint ahogy a denevér madárszerű trilláival is. A muzsika mesét mond, a hegedű pedig arról beszél, hányféle hangulatot és hangszert képes megjeleníteni olyasvalaki kezében, aki igazán érzi és érti őt. Aztán képzeletbeli kirándulás következik. A terem elsötétül, a gyerekek lehunyják szemüket. Rezzenéstelen csönd. Mindenki saját ösvényen, belső vidékeken jár. Van, akit a zene birodalmába vezetnek a hangok, van, aki kastélyban zongorázik magányos királylányként, mások erdőben barangolnak, pipacsos, pitypangos réteken.

Okos tekintetű kislányhoz lépek. A múltban járt a néhány perces muzsika alatt. Mit láttál? – kérdem. – Szomorú voltam nagyon és anyukám megvigasztalt. Aztán egy ragyogó szemű, haj nélküli kislány találja ki Mussorgsky gondolatát – Csibék táncolnak a tojásban! – Valamennyien hallgatunk. Képzeletben egymás tájaira látunk, dombokra, mezőkre, rejtőzködő csigaházakra…

Csigafotó: Vyacheslav Mishchenko

Mesebirodalom

Időszag. Ez jutott először eszembe, amikor a Manzart Rajziskola tetőtéri műtermébe léptem. Gyönyörű század eleji telefonkészülék, kandalló, rajzbakok, festmények, vázlatok, arcok mindenütt és a régi fából áradó idő.

Ildikó és Regi mosolygósak, barátságosak, még az érkező tévékamera és stáb sem zavarja meg a műterem különleges nyugalmát. Aztán bemutatkozunk egymásnak, megköszönöm az állatos rajzokat. Gitározunk, énekelünk. Mesét mondok. Hatalmasra nyílt gyerekszemek. Kiválogatjuk Lusti király – a pazarló uralkodó – holmijából mindazt, ami még használható volna. Ami valóban szemét, az a szemetesbe vándorol. A többit visszaküldjük neki. Valahogy így kellene magunkban is rendet rakni. Mennyi használható, újrahasznosítható pillanat és idődarab bennünk…
Sistereg a sok ceruza és pasztellkréta. A szemem láttára elevenedik meg Lusti király, a sziget a többi szereplővel együtt. Fénylő tekintet szegeződik rám.

– Találkoztál Lusti királlyal? A pillanat tört részéig meghökkenek. Azt gondoltam, a mesébe vetett hit időszaka óvodáskorban lezárul. Aztán rádöbbenek a kérdés különleges realitására. 

– Igen, találkoztam. – felelek teljes meggyőződéssel. 

– És hol találkoztatok? 

– A mesék birodalmában. 

A válasz után csönd, majd egy másik barna szempár felénk fordul: 

 – A mesék birodalma létezik! 

Minden bizonnyal. Azt hiszem, ott is mindig ilyen sejtelmes-furcsa időszag van. 

 

„TANÍ-TANI”
 egy előadássorozat és egy zsiráf életének margójára 

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer verset írok a háborúról. Irtózom az erőszak minden formájától, írni sem szívderítő róla, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy „mi 21. századi emberek” tisztában vagyunk alapvető emberi értékekkel és kérdésekkel. Aztán a napi hírek olvasása során az ember rájön, hogy nagyon téved. Normális-e az a kor, ahol az emberek egymást szórakozásból ütik fejbe az utcán? ahol azért lőnek le egy zsiráfot, mert már sok van belőle, és a genetikai állománya nem eléggé izgalmas? ahol a fehérek a feketéket, a feketék a fehéreket gyűlölik egymás bőrszíne miatt? ahol élő állatokból készítenek kulcstartót? és a sor sajnos még hosszan folytatható. Az emberi kegyetlenség, szeretetlenség – modern kor ide vagy oda – soha nem megy ki a divatból, mert hiába élünk a digitális korszak színe-javában, ezzel együtt sajnos nem mindenkinek van gyerekszobája. „Isten és az ördög örökös harcot vívnak, s az emberek szíve a csatatér” – mondja Dosztojevszkij. 

 „Vajon tudja-e a költő versei utóéletét?” – teszi föl a kérdést egy kedves ismerősöm levélben. Nem mindig. De reméli, hogy versei nem születtek meg hiába. Hogy élhet még annyi hatóerő bennük ellenkező előjellel, mint a napi tévé- és hírfogyasztás mérgezett (alma helyett ma már) műpiruláiban, amit a mai gyerekek és felnövekvők zöme minden nap magához vesz, amellyel a mai kor „boszorkánya”, az ezerarcú médiaszörny kínálja őket meg. „A mi olvasatunkban a didaxis nem fér bele.” – olvasom egy másik levélben, amelyet egy ifjúsági- és gyermekfolyóirat írt. Érdekes. Jópofaság viszont minden mennyiségben. A napi híreket olvasva vajon megfordul-e a fejében a levélírónak és a hasonlóan gondolkodó (riasztó, de így van) gyermekkönyves szakemberek bizonyos táborának, hogy valami még mindig nincs rendben a humanitás kérdésköre tájékán? Hogy „didaxisra”, a jó felé való orientációra, érték- és szeretetközpontúságra esetleg a most felnövekvő nemzedéknek is szüksége volna. Hogy a nagy előrehaladás és „fejlődés” korában kiveszőfélben van-e embertelenség és emberietlenség, a kérdést döntse el ki-ki maga. 

Háborúról és békéről továbbra is szólni kell. Mint ahogy szólni kell egymás elfogadásáról, az élet és az állatok tiszteletéről, saját magunk eredményesebb és emberhez méltóbb megbecsüléséről. Nem könnyű feladat. Missziója volna a művészetnek, a gyermekirodalomnak, a pedagógusi és nem utolsó sorban a szülői „munkának”, a nevelésnek. A maga szerény eszközeivel minden Meseszép előadás is megpróbálkozik vele, és talán József Attila után sem szégyen „nem” -csak „középiskolás fokon taní-tani”, hanem az aprók nyelvén is szólni minderről. 

Kép forrása: www.haziallat.hu