Időszag. Ez jutott először eszembe, amikor a Manzart Rajziskola tetőtéri műtermébe léptem. Gyönyörű század eleji telefonkészülék, kandalló, rajzbakok, festmények, vázlatok, arcok mindenütt és a régi fából áradó idő.
Ildikó és Regi mosolygósak, barátságosak, még az érkező tévékamera és stáb sem zavarja meg a műterem különleges nyugalmát. Aztán bemutatkozunk egymásnak, megköszönöm az állatos rajzokat. Gitározunk, énekelünk. Mesét mondok. Hatalmasra nyílt gyerekszemek. Kiválogatjuk Lusti király – a pazarló uralkodó – holmijából mindazt, ami még használható volna. Ami valóban szemét, az a szemetesbe vándorol. A többit visszaküldjük neki. Valahogy így kellene magunkban is rendet rakni. Mennyi használható, újrahasznosítható pillanat és idődarab bennünk…
Sistereg a sok ceruza és pasztellkréta. A szemem láttára elevenedik meg Lusti király, a sziget a többi szereplővel együtt. Fénylő tekintet szegeződik rám.
– Találkoztál Lusti királlyal?
A pillanat tört részéig meghökkenek. Azt gondoltam, a mesébe vetett hit időszaka óvodáskorban lezárul. Aztán rádöbbenek a kérdés különleges realitására.
– Igen, találkoztam. – felelek teljes meggyőződéssel.
– És hol találkoztatok?
– A mesék birodalmában.
A válasz után csönd, majd egy másik barna szempár felénk fordul:
– A mesék birodalma létezik!
Minden bizonnyal. Azt hiszem, ott is mindig ilyen sejtelmes-furcsa időszag van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése