egy előadássorozat és egy zsiráf életének margójára
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer verset írok a háborúról. Irtózom az erőszak minden formájától, írni sem szívderítő róla, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy „mi 21. századi emberek” tisztában vagyunk alapvető emberi értékekkel és kérdésekkel. Aztán a napi hírek olvasása során az ember rájön, hogy nagyon téved. Normális-e az a kor, ahol az emberek egymást szórakozásból ütik fejbe az utcán? ahol azért lőnek le egy zsiráfot, mert már sok van belőle, és a genetikai állománya nem eléggé izgalmas? ahol a fehérek a feketéket, a feketék a fehéreket gyűlölik egymás bőrszíne miatt? ahol élő állatokból készítenek kulcstartót? és a sor sajnos még hosszan folytatható. Az emberi kegyetlenség, szeretetlenség – modern kor ide vagy oda – soha nem megy ki a divatból, mert hiába élünk a digitális korszak színe-javában, ezzel együtt sajnos nem mindenkinek van gyerekszobája. „Isten és az ördög örökös harcot vívnak, s az emberek szíve a csatatér” – mondja Dosztojevszkij.
„Vajon tudja-e a költő versei utóéletét?” – teszi föl a kérdést egy kedves ismerősöm levélben. Nem mindig. De reméli, hogy versei nem születtek meg hiába. Hogy élhet még annyi hatóerő bennük ellenkező előjellel, mint a napi tévé- és hírfogyasztás mérgezett (alma helyett ma már) műpiruláiban, amit a mai gyerekek és felnövekvők zöme minden nap magához vesz, amellyel a mai kor „boszorkánya”, az ezerarcú médiaszörny kínálja őket meg. „A mi olvasatunkban a didaxis nem fér bele.” – olvasom egy másik levélben, amelyet egy ifjúsági- és gyermekfolyóirat írt. Érdekes. Jópofaság viszont minden mennyiségben. A napi híreket olvasva vajon megfordul-e a fejében a levélírónak és a hasonlóan gondolkodó (riasztó, de így van) gyermekkönyves szakemberek bizonyos táborának, hogy valami még mindig nincs rendben a humanitás kérdésköre tájékán? Hogy „didaxisra”, a jó felé való orientációra, érték- és szeretetközpontúságra esetleg a most felnövekvő nemzedéknek is szüksége volna. Hogy a nagy előrehaladás és „fejlődés” korában kiveszőfélben van-e embertelenség és emberietlenség, a kérdést döntse el ki-ki maga.
Háborúról és békéről továbbra is szólni kell. Mint ahogy szólni kell egymás elfogadásáról, az élet és az állatok tiszteletéről, saját magunk eredményesebb és emberhez méltóbb megbecsüléséről. Nem könnyű feladat. Missziója volna a művészetnek, a gyermekirodalomnak, a pedagógusi és nem utolsó sorban a szülői „munkának”, a nevelésnek. A maga szerény eszközeivel minden Meseszép előadás is megpróbálkozik vele, és talán József Attila után sem szégyen „nem” -csak „középiskolás fokon taní-tani”, hanem az aprók nyelvén is szólni minderről.
Kép forrása: www.haziallat.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése